GYÓGY- ÉS ILLÓOLAJOS NÖVÉNYI DROGOK ELŐÁLLÍTÁSÁNAK RÖVID ÁTTEKINTÉSE

A gyógynövények, e „zöld varázslók, virág-orvosok” az ember legősibb orvosszerei, használatuk a legkorábbi emberi kultúrákban már fellelhető. Valószínű, hogy az őskorok embere is rátalált a gyógyító hatású növényekre, miközben táplálék után kutatott. Ezekben a társadalmakban a gyógyítás, a növényekben rejlő „varázserő” ismerete, a betegségektől való megszabadítás és az egészség visszaadásának  képessége – olyan tudás, amely bizonyos felettes hatalmat feltételezett.  Ennek birtokában a gyógyító embert kiválasztott személyként tisztelték, maga a gyógyítás tudománya is vallásos tiszteletben állt, összekapcsolódott hiedelmekkel és rítusokkal, s a gyógyítók szerepe messze túlmutatott a beteg emberek kezelésén.

Az ókori nagy civilizációk gyógynövényismeretéről, gyógyítási hagyományairól már írásos emlékek vallanak. Ezekből tudjuk, hogy miféle növényeket ismertek, és milyen módon használták az egészség megtartására és a betegségek gyógyítására. A növények gyógyanyagait igen változatosan hasznosították: nyersen fogyasztva, vízben, borban, ecetben vagy olajban áztatva, főzve, fürdővízbe téve, liszttel, korpával, mézzel összegyúrva, borogatásként vagy zsíros kenőcsként alkalmazva. Ősidők óta megkülönböztetett szerepet kaptak az erős, balzsamos illatú növények. Az illat, amely felfelé száll, közvetítő föld és ég között, kezdetben füstölőként nagy jelentőséget kapott a kultikus szertartásokban. A  tömjénfa, mirhafa és balzsamfa gyantáját az ókorban  „az isteni erő székhelyének” tartották, királyokat, fejedelmeket kentek fel vele, mert a balzsamkenet által kapták az isteni erőt uralmukhoz. Különös régészeti leletek kerültek elő a korai, Indus-völgyi kultúra feltárásakor: illóolajok kinyerésére alkalmas terrakotta lepárlók és illatszerek tárolására szolgáló üvegcsék.  Az illat, mint a növény „legbelsőbb lényege”, lepárlással történő kivonása mindig is a titkos tudáshoz tartozott. Az éterikus- vagy illóolajok és a belőlük készített illatszerek, kenőcsök gyógyszerként és illatszerként a legdrágább szerek közé tartoztak.

A gyógyítás múltjának talán legkorábbi leletei az 5000 évvel ezelőttről származó babiloni agyagtáblák, amelyeken gyógykezelés jelenetei láthatók; 4000 évvel ezelőtt Kínában már ismerték a bors és a fahéj jótékony hatását, a mandragóra, a rebarbaragyökér s a fokhagyma pedig a legfőbb gyógynövények közé tartozott. Nem sokkal később született meg az az 52 kötetes mű, amely közel 1000 növény gyógyászati alkalmazását részletezi. India ősi gyógyítási rendszere is, az Ayurvéda, több ezer év óta hirdeti a gyógynövények jelentőségét. Az ókori egyiptomiaknál a terápia fontos részét képezte a növényekkel való gyógyítás, fürdők, lemosások, tisztítókúrák formájában is. Egyiptom 3500 évvel ezelőtti orvosi ismereteiről adnak hírt az ún. Ebers-féle    papirusztekercsek, amelyek 800 különböző receptet, bennük 100 gyógynövény leírását tartalmazzák.  Az akkor ismeretes gyógynövények egy részét ma is használjuk: ilyenek például a szennalevél, kömény, lenmag, fokhagyma, kakukkfű – ez a növény a holttestek balzsamozásánál volt nélkülözhetetlen. Az orvosi gyakorlat és a mágia itt is összefonódott, hiszen a balzsamozás célja az örökkévalóságra való felkészítés volt.

Az ókori görög tudósok, orvosok – mindenekelőtt Hippokratész (i.e. 460-377) tevékenysége új szemléletet hozott a gyógyításban: tanításai szerint nincsenek természetfeletti, úgynevezett „szent” betegségek, ellenben minden kórfolyamatnak valóságos oka van, amit tanulmányozni kell, és a tapasztalatok alapján kezelni, s a beteg embert meggyógyítani. A gyógyításban nagy szerepet szánt a diétának és a növényeknek. Theophrasztosz (i.e.371-286) munkásságából maradt ránk a legrégebbi füveskönyv, amelyben 455 növényt és gyógyhatásait említi. A gyógyításra használt növényeket, olajokat és ásványi szereket Dioszkoridész, görög származású római katonaorvos (i.sz. 40-90) foglalta rendszerbe. Fő műve, a „De Materia Medica”, az ókor alapvető kézikönyve volt, amely mintegy 600 gyógynövény leírását, és a higiéniában, szépségápolásban játszott szerepüket is tartalmazza. Plinius Secundus római volt (i.sz. 23-79), az ókor leghatalmasabb összefoglaló művét, a Historia Naturalis-t köszönhetjük neki – és annak a több mint száz segítőnek, akik a keze alá dolgoztak. A 37 kötetes enciklopédiából 8 kötet a gyógynövényekről és felhasználásukról szól. Egészen az újkor elejéig kedvelt olvasmány volt a Természet Históriája, mint ahogy másfél évezreden át az orvosok „bibliája” volt Galenus (Galénosz), görög származású római orvos (i.sz. 130-200) vaskos kötetekbe foglalt munkássága is. „Gyógyszertani tudása bámulatosan gazdag, orvosságaiban olyan szakértelemmel vegyítette egymással a különféle hatóanyagokat, hogy a frissen összeállított összetett gyógyszereket ma is galénoszi készítményeknek nevezzük.”  

A Római Birodalom hanyatlását és a kereszténység kialakulását követő népvándorlás évszázadaiban az emberi művelődés Európában, a tudomány, művészetek és növénykultusz a korai keresztény kolostorokba húzódva élt tovább. A kolostorok egyszerre szolgálták a régi tudás megőrzését, felelevenítését és új ismeretek befogadását, terjesztését. A szerzetesek, sokszor maguk is tudós papok, a hitélet mellett gyógyítottak, tanítottak, művészetekkel foglalkoztak. Az ókori nagy művek lemásolásával, a görög nyelvű kódexek latinra fordításával és sokszorosításával, átmentették az utókor számára ezeket a kincseket. Dioszkoridész nagy példányszámban lemásolt botanikai művei a későbbi, már nyomtatott füveskönyvekre jelentős hatással voltak. A gyógyításhoz szükséges növényeket a kolostorok kertjeiben termesztették, gyógyhatású készítmények, teakeverékek előállításával is foglalkoztak. A kolostorkertek növényeiben alapvetően az ókori kertkultúra élt tovább. Jóllehet a villakertek  megsemmisültek, de hasznos növényei megmaradtak az itáliai falusi kertekben - s úgyszintén megmaradt az a népi tudás is, ami az ókori tudományokkal, s a szerzetesek gyógyító tapasztalataival együtt a kolostori gyógyászatot jelentette. A 8. század végéről származik a Nagy Károlynak tulajdonított, ám minden bizonnyal valamelyik nagy tudású bencés szerzetes által fogalmazott királyi rendelet, a Capitulare de villis, amely a kolostorkertek növényeinek legteljesebb jegyzékét tartalmazza. (Ez a növényjegyzék forrásul szolgál a magyarországi korai kolostorkertek növényanyagának megismeréséhez is, hiszen a 996-ban Szent Márton hegyén megtelepedő Benedek-rendi szerzetesek élete, tevékenysége alapjaiban megegyezett nyugati rendtársaikéval.) Ebben megtaláljuk a zsályát, rutát, rozmaringot, tököt, édesköményt, mentát, mákot – rózsa, liliom és más kerti növények között. Számos új növényt is meghonosítottak, ezek ismerete a terjeszkedő araboktól származik. A 12. században Szent Hildegard (1098-1179) kolostori apátnő, misztikus látnok foglalta össze a természetről s a gyógyításról való ismereteit, enciklopédikus műve, a Physica, számtalan, ma újra felfedezett gyógynövényes receptet tartalmaz. Gutenberg találmánya, a könyvnyomtatás (1452), hatalmas lendületet jelentett az ismeretterjesztésben, egymás után jelentek meg a nyomtatott füveskönyvek, melyek a Biblia és a kalendáriumok mellett, a legnépszerűbb könyvekké váltak. Legtöbbjük festett fametszetekkel gazdagon illusztrált. 1500-ban jelent meg Hieronymus Brunschwig könyve a desztilláció művészetéről, amelyben részletesen ismerteti az illóolajokat, kinyerésük módját, a lepárlás eszközeit és a sokféle növényi párlatból készített „életvizek”, aqua vitae-k felhasználását is. A 16. század bővelkedik a gyógynövényekről való tudás gyarapításában: első felében tevékenykedik a modern gyógynövényhasználat alapjait megteremtő Paracelsus (1493-1541), akinek merőben új orvosi szemlélete, gyógyító tevékenysége a mai természetgyógyászat alapelveivel rokonítható. Felismerte többek között azt, hogy ugyanaz a növényi drog, ami kis adagban orvosság, nagy adagban méreg is lehet – a dózistól függ egy anyag gyógyító vagy mérgező hatása. Ekkor tevékenykedik Hieronymus Bock is, a „gyógyfüvek atyja”, aki 1546-ban megjelent illusztrált könyvében a német gyógynövényeket és orvosi hasznukat részletezi. Lonicerus füveskönyve  (1555) előképe volt az első magyar herbáriumnak is, majd Mattiolus 1571-ben kiadott könyvében bőséges, közel 1000 gyógynövényt és felhasználási módját ismerteti. Nekünk különösen fontos Carolus Clusius személye, hiszen elsőként kutatta és az 1583-ban kiadott, 1146 fametszetet tartalmazó művében elsőként ismertette Magyarország növényvilágát. Clusius flórakutatása újat hozott a botanika történetében, hiszen addig a növényeket alapvetően a hasznosság, mindenekelőtt a gyógyhatás szempontjából vizsgálták és ismertették, Clusius műve az első, amelyik egy térség teljes növényvilágát tárja fel, így megteremtve a lehetőségét a gyógynövények szélesebb körű megismerésének is. A 17. században egy angol botanikus, Nicholas Culpeper 1653-ban megjelenő műve, a Complete Herbal, igencsak felborzolta az orvostársadalom kedélyét, mivel olyan információkat tett közzé a gyógynövények használatával kapcsolatban, amit addig csak egy szűk, beavatott réteg ismerhetett. Ez a könyv egyébként sok tekintetben még manapság is megállja a helyét. A 18. században a természettudományok hatalmas változáson mentek át, ekkor alkotta meg Karl von Linné, svéd orvos (1707-1778)  az egész élővilágot átfogó új rendszertanát, a kettős nevezéktant (binominális nómenklatúra). A növények gyógyhatásairól való mai ismereteinket  az a kutatómunka alapozta meg, amelyet a 19. században Claude Bernard (1813-1878), francia fiziológus, állatkísérletekkel végzett – ő elsőként igazolta egy sereg növényi anyag élő szervezetre kifejtett hatását, megteremtve ezzel a hatóanyag kutatások alapját. Ekkor jelentek meg a gyógyászatban is a mesterséges anyagok, köztük számtalan új, a természetben nem létező, szintetikus vegyület, „azonnal ható” fájdalomcsillapítók, nyugtatók, altatók. A 20. századra a növényi hatóanyagok további kutatása is felgyorsult, hatásmechanizmusuk tisztázása és a hatóanyagok kémiai úton való előállítása számtalan új gyógyszert eredményezett.

 

A magyarok gyógynövényismeretéről a magyar ősvallást kutató munkákban találhatunk értékes adatokat, így az üröm, az ezerjófű, a bodza, az orbáncfű neve és a hozzájuk fűződő, évszázadokon át a népi hitvilágban élő legendák bizonyítják, milyen tiszteletben álltak eleinknél ezek a növények. A népi növényismeret eredendő tudás, szájhagyomány útján terjedt, gyarapodott és fogyatkozott, s töredékeiben bár, de a mai napig fellelhető a Kárpát-medencében. Az első magyar gyógynövényjegyzék a 12-13. század fordulóján keletkezett ún. Pray-kódexben olvasható 27 növénynév: köztük az édeskömény, zsálya, menta, izsóp, csombor és mustár.    A jegyzék tápláléknövényeket is, sőt a messzi tájakról származó gyömbért, rebarbarát, borsot és fahéjt említi kolostorkerti növényként.

Valószínű, hogy egyes növénycsaládok, pl. ajakosok is ebben az időben kerülnek be a kolostorok és a nemesi udvarházak kertjeibe.                                                                                           

Az első magyar nyelvű természettudományi kézikönyv: Melius Péter Herbárium című műve, 1578-ban jelent meg Kolozsvárott, özv. Heltai Gáspárné nyomdájában. „Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól” növényanyaga a Közép-Európában akkor fontosnak tartott gyógynövények mintegy 50%-át tartalmazza, vadon termőket és termesztett, külhoni patikanövényeket egyaránt. Ezidőtájt íródott egy másik könyv, Lencsés György: Ars Medica (Az orvoslás művészete) címmel, amely évszázadokig kiadatlanul, kéziratban őrizte a korabeli orvostudomány ismereteit. A 16. századra tehető a hivatásos gyógyászat kezdete nálunk, amely még anyagaiban, használt szereiben és az alkalmazott eljárásokban nemigen különbözött a népi gyógyítás gyakorlatától és alapanyagaitól – amelyek túlnyomórészt növényi eredetűek voltak. A több mint 100 év múlva, 1690-ben nyomtatásban megjelent Pax corporis, Pápai Páriz Ferenc az „emberi test nyavalyáiról” szóló, gyógyszer- és orvos-pótló művét tekintjük az első, valóban nagy hatású magyar orvosi könyvnek. Amint a szerző maga írta, könyvét nem tudósoknak szánja, hanem a „cselédes gazdáknak s gazdasszonyoknak és az igyefogyott szegényeknek, sok keservesen nyögő betegnek vigasztalásokra”. Kertművelésre, virágokkal, veteményekkel, fákkal való „bajmolódásra” ösztönöz ma is a Posoni Kert, Lippay János 1664-ben kiadott vaskos kötete, amelyben a gyógyfüvek bőséges leírását, hasznait, orvosló erejüket ismerteti a szerző. „Az meg-maradásra-való kincs” a kert - írja, bennük a virágok s füvek „orvosló erejekkel az betegség által elszaladott egészségünket visszahozzák, megmarasztják, őrzik szüntelen”. A 18. században megjelent füveskönyvek a növények pontosabb megismerését, azonosítását szolgálták, s a különféle gyógyászati felhasználásuk mellett számtalan hasznos etnobotanikai adatot tartalmaznak. (Diószegi-Fazekas: Magyar Füvész Könyv, Csapó József: Füves és Virágos Magyar Kert, Veszelszki Antal: Erdei és Mezei Gyűjtemény, Benkő József botanikai munkássága, aki elsőként alkalmazta a Linné alkotta kettős nevezéktant, míg Kitaibel Pál közel 150, addig ismeretlen növényt írt le a tudomány számára.) 1871-ben megjelent az első Magyar Gyógyszerkönyv, a gyógyszerek készítésének minőségi követelményeit, az ellenőrzés és minőségi előírások szabályait részletező hivatalos kiadvány, amely minden gyógyszergyártóra, gyógyszerészre és orvosra kötelezően vonatkozik.  A 19. századra egyre nagyobb hangsúlyt kapott a helyi növényzet megismerése, kutatása, amely előfeltétele a gyógynövények kutatásának, behatóbb megismerésének is. A 20. század elejére Magyarország élen járt a gyógynövénykutatásban: 1904-ben, Kolozsvárott létesült a világ első gyógynövénykutató kísérleti állomása, Páter Béla vezetésével. Kopp Elemérrel közösen kezdeményezték a növénykémiai kutatásokat is, és 80 növényfaj termesztési technológiájának kidolgozását. A gyógynövények nagyobb mértékű termesztése Magyarországon azonban csak az I. világháború utáni évekre tehető, mivel a megnövekedett gyógyszerhiány ismét a gyógynövényekre irányította a figyelmet.  1915-ben Budapesten létrehozták a Gyógynövény Kísérleti Állomást, ami a gyűjtés és termesztés ellenőrzését biztosította. A Gyógynövény Kísérleti Állomás bázisára támaszkodva Magyarország „gyógynövény nagyhatalommá” vált. Ennek a fejlődésnek az eredménye, hogy Kabay János ebben az időszakban dolgozta ki a morfin száraz máktokból történő előállítását. A 20-as évekre esik a hazai illóolaj-előállítás kialakulása is. Ekkor honosították meg az angol és francia levendulát, valamint a borsosmentát, és nagy mennyiségű illóolajat állítottak elő belőlük. A vadon gyűjtött gyógynövények közül ekkor vált híressé a magyar kamilla.

A II. Világháború gyógyszer- és teahiánya újabb fellendülést hozott a gyógynövények kutatásában és a termesztés és feldolgozás fejlesztésében. Megnőtt az értéke a vadon termő gyógynövényeknek is. Ilyen tipikus  „hadinövény” az erdei szeder, a leveléből készített tea a valódi teára emlékeztető illatú, ízű, cseranyagai és enyhe élettani hatása miatt a fekete tea pótlására már az I. világháború idején elrendelték a gyűjtését.

Magyarországon a gyógynövényekkel hasznosított terület a 20. század 80-as éveinek a végére 37-42 ezer hektár volt. Becslések alapján ma ez a területnagyság  20-25 ezer hektárra csökkent  - holott világszerte megnőtt a kereslet a gyógynövények és a belőlük előállított gyógytermékek iránt! Hazánk kiváló termőhelyi adottságokkal, évszázados termesztési hagyományokkal rendelkezik, a Magyarországról származó gyógynövény kiemelkedő minőséget jelentett a nemzetközi piacon is. Napjainkban az egészség megőrzésében, betegségek megelőzésében egyre nagyobb szerepet kapnak mindennapi gyógynövényeink. Szinte nincs is olyan betegség, amelyiknek valamelyik szakaszában ne jelentene segítséget egyik vagy másik növény! Egyre nyilvánvalóbb a régi mondás igazsága: „fűben-fában...”.

 

 

 

Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez.
Ez a kiadvány (közlemény) a szerző nézeteit tükrözi, és az Európai Bizottság nem tehető felelőssé az abban foglaltak bárminemű felhasználásért.